Másnap reggel Sousuke reggeli torna gyanánt egy óra hosszát futkározott, Mao pedig ivott, állítása szerint csupán: „egy kis lélekmelegítőt”. Kaname fésülködött, és egy pici hajszál kihullott a fésűjéből, és éppen Sousuke szemébe repült.
- Hah! – kiáltott. – Ez jeti szőre!
Mao röhögött.
- Nem, Sousuke, ez az én sző… hajam! – vágta rá Kaname. – Te bunkó! Hogy fogsz így jetit találni? Majd azt hiszed egy száraz fadarabra, hogy a jeti trágyája!
Mao még mindig röhögött.
- Chidori kisasszony, kérem, fékezze az indulatait! – szólt Sousuke.
- Mit Chidori kisasszonyozol nekem? Eddig Kaname voltam. Akkor most mi van?
- Most küldetésben vagyunk. Meg kell keresnünk a jetit. De ha megtaláljuk, fel kell készülnünk, hogy nem adja meg magát egykönnyen. Lehet, hogy valamelyikünk meg is hal. Addig szeretném megadni a tiszteletet a kisasszony szóval, amíg megtehetem.
- Lovagias – válaszolt szarkasztikusan Kaname. – Optimista.
- Ne marakodjatok. – mondta Mao. – Inkább kapkodjátok magatokat, keressünk egy jetit! Minél hamarabb megyünk vissza a kapitányhoz, azzal, hogy kudarcot vallottunk, annál hamarabb túl leszünk a hegyi beszéden, és annál hamarabb ki leszünk rúgva.
- Még optimistább. – dohogott Kaname. – Persze, ez csak nektek rossz, nekem nem.
El is indultak. Már vagy egy órája mentek. Kaname nyavalygott, hogy vissza szeretne menni, de Sousuke nem engedte. Nehogy baja essen.
- Hé, Sagara – ugatta Mao. – Ugye, tudod, hogy ha te nem…
- Csendet! – kiáltotta Sousuke.
- Mi van? – kérdezte flegmán Mao, de Sousuke ráugrott, magával rántva Kanamét is, így legurultak egy rövid lejtőn.
- Sousuke, te barom! – állt fel Mao, de most inkább emlékeztetett egy hóemberre. Kaname és Sousuke sem néztek ki jobban. – Te állat, te egysejtű, te mikroba! Ez most mire volt jó?
- Kuss! – vágta rá Sousuke a tőle meg nem szokott indulattal.
Kaname és Mao nem tudták mire vélni. Sousuke kommandósként hasra vágta magát, intett a lányoknak, hogy kövessék, és kúszni kezdett a havon, egészen a bucka széléig. Ott kikukucskált.
- Sagara, mit találtál? – suttogta Mao és odakúszott mellé.
- Valami mozgott a fák mögött. Nem lehetett sem farkas, sem nyúl. Annál nagyobb volt. Ráadásul…
- Ráadásul? – nógatta Kaname.
- Ráadásul két lábon járt – fejezte be Sousuke.
- Nem lehetett ember? Egy szerzetes? – találgatott Mao.
- Két méter magas? – kérdezte Sousuke. – Nem létezik. Ez valami más volt.
- Mi?
- Nem tudom.
- Akkor mi legyen?
- Maradjatok itt. – mondta Sousuke. – Majd én kiderítem.
Azzal arrább kúszott, és még arrább, mígnem teljesen eltűnt a lányok szeme elől. Negyed óra múlva visszajött.
- Na? – sürgette Mao.
- Nincs meg. De találtam valamit.
- Fogadok, hogy egy lábnyomot – tippelt Kaname.
- Honnan tudtad? – kérdi Sousuke.
Kaname nem akarta elmondani, hogy annyit még ő is tud, hogy az állatok és emberek hagynak maguk után lábnyomot.
- Csak ráhibáztam. – felelte végül.
Sousuke megmutatta nekik a lábnyomot. Nem hasonlított egyetlen állatéra sem, viszont ahhoz túl nagy volt, hogy emberé legyen. Viszont volt ott még valami furcsa. Egy helyen az állítólagos jeti lábnyomai megszakadtak, és el volt simítva a hó.
- Ez fura – mondata Sousuke. – Ennyire intelligens lenne?
- Nem hiszem. – mondta Kaname. – Nem úgy van elsimítva itt a hó, mintha futtában, a kezével simogatta volna el és nézzétek! Itt már nem látni még a simításokat sem. Nem tudjuk, merre ment az a valami.
- Hová szeretnél kilyukadni? – kérdezte Mao Kanamét.
- Fogalmam sincs. – bosszankodott Kaname. – Csak valahogy nem tudom elképzelni, hogy ezt hogy csinálta. Mintha itt egyszerűen eltűnne a primitív jeti, és átváltozna egy értelmes lénnyé, aki nem fél az embertől, nem menekül el előlük, csupán elmegy, mert nem érdeklik őt.
- Azt sem értem, mit szeretnél mondani. – mondta Mao, akit kissé zavart, hogy a nulla év katonai szolgálattal rendelkező Kaname hogy átlátja a dolgokat.
- Hagyjuk – sóhajtott Sousuke. – Ezt az alkalmat elszalasztottuk. Remélhetőleg lesz még egy.
Visszamentek a táborba. Tüzet raktak és jól elvoltak. Sousuke elmesélte katonai élményeit, többek között azt is, mikor egy katonát húsz méter magasba röpített a szeme láttára a taposóakna.
- Furcsa volt. – mondta. – Még egy darabban repült fel, de mire leesett, már megszámolni sem lehetett a darabjait.
- Juj – mondta diszkréten Kaname, miközben forró csokit vedelt.
- Csak nem az a katona volt, akit Köcsög Karcsinak csúfoltak? – kérdezte mohón Mao.
- De ő.
Mao röhögött.
- Őt én is ismertem. Az az ember sosem volt normális.
- Az egészben az a pláne, – folytatta Sousuke. – hogy a szerencsétlennek akkor már lelőtték a lábát, és a botjával lépett az aknára.
- A marha – őrült meg Mao, és röhögött.
Kaname nem értette, mi ebben az a nagy poén, de inkább nem firtatta, ha bebújt a sátorba, a hálózsákjába és elaludt.
Az éjszaka közepén vad ordításra lettek figyelmesek. Sousuke felpattant, mint akit puskából lőttek ki, felkapta az első keze ügyébe kerülő fegyvert, egy stukkert, már kint is volt, és a fák közé eresztett vagy ötöt.
Nem volt semmi hang. Csak a lövés visszahangzott.
- Szerintetek meghalt? – kérdezte Kaname.
- Csak egy módon deríthetjük ki. – mondta Sousuke.
Meggyújtott egy fáklyát és bement a fák közé, nyomában a két lány.
EGY ÁRNYÉK!
Sousuke már rajta is volt, miközben pisztolyát az árnyék tulajdonosának nyakába nyomta. Az a valaki – egy szerzetes volt.
- Hah, bocsánat – mondta Sousuke és legurult a megrémült remetéről.
Az meghajolt, és már készült volna elmenni, mikor Sousuke utána szólt.
- Várjon!
A remete megfordult. Hosszú köpenyéből semmi sem látszott ki. Magas és jól megtermett volt, ami kissé fura egy szerzetestől, de hát van ilyen. Bozontos szakálla és haja eltakarta csaknem az egész arcát.
- Miben segíthet nektek én, fiatalok? – kérdezte erőltetetten sípoló hangon. Maónak valahonnan ismerős volt.
- Üvöltést hallottunk a fák közül. – mondta Sousuke. – Te talán nem hallottad?
- Üvöltés – kacarászott idegesen a barát. – Én nem hall üvöltés. Én csak járkálni itt, élvezni friss levegő. @_@
- Igen? És mondd csak öreg, nem tudsz valamit a jetiről? – kérdezte Mao.
- Jeti? Jeti lenni mese, mivel ijesztgetni szülők a rossz gyerekek. Jeti nem létezni. =3
- Biztos vagy te ebben öreg? Olyan ismerős vagy nekem. – Mao közelebb hajolt a remetéhez.
- Nem beszél butaság, kisasszony – nevetgélt idegesen. – Én nem ismerni önt. Talán még előző életéből ismerni engem.
- Biztos. – morgott Mao.
- Mondd csak, szerzetes, te tényleg nem hallottál semmiféle ordítást.
A remetén látszott, hogy nem érzi jól magát a bőrében, és szabadulni szeretne.
- Én szokni hallani ordítás. Azt tenni farkas, vagy medve…
- Én az előző pillanatról beszélek. – mondta Sousuke. – Mind hallottuk. Te hogyhogy nem?
- Ööö… én lenni teljesen magam kívül, mikor menni az erdőben, hogy elmét tisztítani. ~_~
- Nem tetszel te nekem, öreg – mondta Mao.
- Ennek örülni. – hajolt meg a remete. – Én lenni ugyanígy, és most már kimondhatni. =3
- Gyerünk innen, srácok! – mondta Kaname a karjánál húzgálva vissza a két katonát. – Szenilis az öreg, ne törődjetek vele. Nagyon örültünk, uram – fordult a remetéhez. – Viszlát!
Kaname elvonszolta Maót, és Sousukét a sátorhoz és belökte őket.
- Minek kellett belekeverni az öreget? – kérdezte.
- Nem kevertük bele. – mondta a fiú. – Mi csak segítséget kértünk.
Kaname bosszúsan a hálózsákjába mászott, majd oldalra fordult, és duzzogott, amiért szerencsétlen remetét letámadták a bugyuta jetis kérdéseikkel.
Reggel már indultak is jetit keresni. Nem jártak sikerrel. Másnap sem. De harmadnap…
Sousuke mindenkinek adott egy karra csatolható vackot, ami, ha megnyomták a gombját, kötelet eregetett ki magából, és rátekeredett arra, akire irányították.
Mivel ismét üvöltések törték meg a csendet, már volt tippjük, merre induljanak. Mentek, egészen addig, míg Sagara meg nem látott valamit a fák között mozogni.
- Csendben – suttogta, és lábujjhegyen lopakodva követte a valamit, amit megpillantott. Egy vastag fa törzsénél megállt, és berántotta mögé magával a két lányt. Egy pici zsebtükröt dugott ki a fatörzs mögül, és abban nézte, hogy jön-e valami.
Legalább két percig várakoztak. Mikor lépteket hallottak. Nehéz, lomha lépteket.
- Sousuke – suttogta Kaname, de az alig láthatóan megcsóválta a fejét.
Eltette a tükrét, és ahogy csak tudott, a fához lapult. A lányok követték a példáját. Nem sokára meglátták a léptek gazdáját is. Nem messze tőlük feltűnt egy 2 méter magas, csupaszőr izé, amint a fák között halad, és körültekinget, mintha várna valakit, vagy valamit. Idegesnek tűnt, mintha félne. A JETI!
Elhaladt a fájuk mögött és körülnézett. Ha csak egy kicsit is arrébb fordítja a fejét, meglátja őket, de szerencsére ez nem történt meg. A jeti tovább ment, szürke bundája nagy, majomjelmezbe bújt emberre emlékeztette.
Sousuke bebiztosította a pisztolyt. És a jeti meghallotta. Hátrafordult és meglátta őket. Kaname felkiáltott, ahogy szembe nézett a jetivel, ami mint a nyúl, futni kezdett. Sousuke ráirányította a karján lévő hogyishívjákot, majd megnyomta a gombot, mire kiröppent belőle egy kötél, végein kövekkel és a jeti lábára tekeredett, aki orra esett. Sagara már rajta is volt, kezében egy akkora késsel, amilyet a hentesek szoktak használni, és a jeti szőrös torkát készült átmetszeni vele. A lányok odafutottak, hátha tudnak segíteni valamit, de rögtön meg is torpantak. Nem bírták felfogni, hogy lehet, hogy egy ekkora jószág nem bír el egy tizenéves katonával. Mikor a kés túl közel került a jetihez, az megszólalt.
- Sousuke, öregem, állj le! Én vagyok!
- Mi? – kerekedett el mindhármuk szeme.
- Én vagyok! – ismételte tompa hangon a jeti.
Sousuke felugrott. A jeti felállt, és – LEVETTE A FEJÉT!
A feje mögül pedig előbukkant Kurz Weber feje.
- Helló, mindenkinek! – köszönt vidáman.
A három imposztor úgy nézett rá… hát, hogy is… mint aki jetit lát.
- Mi van? – kérdezte Kurz. – Nem láttatok még fehér embert jetiben?
- Nem – nyögte Sousuke.
- Hát, akkor most gazdagabbak lettetek ezzel a látvánnyal. – mondta Kurz, úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna jetinek öltözni és azzal riogatni a barátainkat.
A jómadarak még mindig csak nézték nagy szemekkel, ahogy az ex-őrmester levedli magáról a jelmezét, és felveszi a télikabátját, amit a maskarája belsejéből szedett elő.
- Hú! – mondta – de rohadt meleg van az én kis hegyi emberemben. El sem tudjátok képzelni. De a szerzetesjelmez se kutya. Úgy csiklandozott az óriási szakálla, csoda, hogy nem prüszköltem végig az egészet! Na jó, egyszer orra estem benne, mert jóval hosszabb volt az álszakáll, mint amit láttatok. Ezért is vágtam le belőle egy darabot. Á, és itt a magnóm is. Még épségben van a kicsike, pedig azt hittem, összetörött, mikor rám ugrottál, Sousuke. Még biztos működik, legalábbis remélem.
Megnyomta a lejátszás gombot, mire hatalmas, állatszerű üvöltés hallatszott.
- Szóval te voltál a jeti? – nyögte ki Kaname elszörnyülködve.
- Bizony – jelentette ki Kurz. – Meg a szerzetes is.
- Ez borzasztó – mondta elgondolkodva Mao, majd röhögésbe tört ki. Őt Kaname követte, majd Kurz és végül már együtt fetrengtek a hóban. Sousuke kimarad a jóból. Ő csak nézte kifejezéstelen tekintettel Kurz jelmezét, majd belenyúlt, és megtapogatta.
- Nincsen benne egy darab csavar sem. – mondta a nevetéstől könnyeit törülgető Kurznak. – Hogy láttál ki egy ekkora állatból?
- Nagyjából a térdénél volt a lábam – magyarázza Kurz. – Kitömtem, hogy felérjem a fejét a fejemmel.
- De mégis, miért? – nyögte Mao, még mindig idegesen kacarászva.
- Jó móka volt – vont vállat Kurz. – Meg, kissé morcos is voltam, mivel engem kirúgtak, titeket meg nem. Gondoltam, besegítek egy kicsit az akciótokba.
- Tehát a nyomokat is te simítottad el. – fedezte fel Kaname. Gondolom egy bundával, vagy hasonlóval. De mire kellett a szerzetesjelmez?
- Mindenhová magammal hordtam – válaszolta az. – Félő volt, hogy ha túl sokat tartózkodom a jetimben, rosszul leszek. Kellett egy remeteszerkó, hogy ha kibújok belőle, ne keltsek nagy feltűnést.
- Oh, hát ez igazán figyelmes tőled, Weber – jegyezte meg szarkasztikusan Mao. – Látom, szíveden viseled az emberek sorsát. Milyen kár, hogy én nem vagyok ilyen.
Ezzel úgy odarúgott Kurznak, hogy az már bele is fejelt a hóba.
- Ez most mire volt jó, Melissa? – kérdezte Maót.
- Jó móka volt. – vágta rá Mao, hogy viszonozza Kurz jetis kedveskedését.
- A francba! És ezt mind vette a kamera.
- Milyen kamera? – kérdezték kórusban.
- A jeti két szeme közé beépítettem egy pici kamerát. Hogy visszanézve jókat röhöghessek az eseten. Azt is vette, mikor szerzetes voltam. Mivel ott nem tudtam hova dugni a jelmezt, felhajítottam egy fára, amit ti nem vettetek észre, mert egy kétméteres jószágról nem gondoltátok, hogy fára mászik. Ez nagy szégyen, gyerekek.
Ezzel odament jetihez, a két szeme közé nézett.
- Ennyi volt, kedves nézőink! Köszönjük, hogy velünk tartottak!
Majd a jelmez belsejében megnyomva egy gombot, kikapcsolta.
Az egész hadsereg Sousukén és kis csapatán röhögött. Testarossa kapitány jóváhagyásával nézték végig, (nagy jó, a kapitány is megnézte) és igen jól szórakoztak, mikor Sousukéék veszekedtek a remetével, vagy kirobbantak a sátorból az ordítás hatására. Testarossa visszavette az őrmestert a munkába, mert olyan jól szórakozott a videón. Azt mondta, néha még a komor katonai bázisokba is kell egy kis derű.
És boldogan éltek, még Sousuke meg nem jelent, ünnepet rontani. Nagy ezek után mit is mondhatnék még?
Én, Kurz Weber, köszönöm, hogy velünk tartottak!
Vége!
by.:Kikyo
|